Magyar Sajtó, 1973 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1973-10-01 / 10. szám
* * töltött idővel. Minden a látás, a megismerés intenzitásán, a jó szemen és szimaton, az emberekhez való közelkerülés adottságán, a tárgyratörő kérdésfeltevés képességén, a tapasztaltak elrendezésének és földolgozásának tudományán dől el. Adódhat úgy, hogy olykor kevés az idő az elmélyült munkához, s ilyenkor semmilyen tehetség sem pótolja a tanulmányozást. Jó újságíró, csak ha kénytelen, adja a nevét olyan íráshoz, amely rutinosan, ügyesen ad elő csekély (hogy ne mondjam: sekély) mondanivalót. Itt bizony sérelmet szenved az újságíró személyisége. Önmaga színvonalán alul senki se írjon. Remekművek, sőt emlékezetes írások is ritkán sikerednek a mi szakmánkban. De aki valóban ad a személyiségére, az nem hiúságból, hanem ügyszeretetből és elkötelezettségből nem múlja alul önmagát. Sokan azt gondolják, hogy valakinek a személyisége attól függ, mennyire egyéni, azaz: írásmódja mennyire különbözik másokétól. Van ebben sok igazság. Ám van benne egy olyan felhang is, amely mintha azt mondaná: egyéni az, ami feltűnő. Holott valójában: ami kitűnő. A feltűnő: kirívó. A kitűnő: kiemelkedő. Micsoda különbség! Mégis beszélni kell róla, mert még nem eléggé vált köztudottá az a tény,hogy az újságíró gondolata — bármily egyéni gondolata — része a közgondolkodásnak, miközben alakítója is. Nálunk része és alakítója a szocialista közgondolkodásnak. Mindennapos kötelesség, amelyet meggyőződés támaszt alá, hogy — például — valamely párthatározat, kormányrendelet útját egyengessük. Az ilyen cikkek megírása legalább olyan próbatétele az újságíró személyiségének, mint vadonatúj fölfedezések közzététele. Kölcsönhatás van itt: ha az én gondolataim a pártéi és a rendszerei, akkor azoknak hirdetése az én ügyem, s magától értetődik, hogy megtermékenyítenek. A viszonosság pedig az, hogy nagy példányszámú, tekintélyes orgánumokban magam is előrelendíthetem a közgondolkodást, érzékelhetek és kifejezhetek olyan jelenségeket, kívánalmakat, amelyek későbbi határozatok, rendelkezések ihletői lehetnek. Ennél közéletibb szereplés elképzelhetetlen. Erről a kölcsönösségről még valamit. Sokan, tévesen, a kisüzemi újságírót tartják követendőnek; a kisüzemit, aki (talán mert gyanakvó, talán mert szerkesztője erre ösztönzi) csak azt hiszi el, amit lát, tapasztal. Még pontosabban: azt hiszi az egyetlen igaznak és igazságnak. Holott a legszorgalmasabb és idejével legpazarlóbb újságíró is, ha térdig járja a lábát, az igazságnak, a valóságnak csak egy piciny darabját fedezheti föl és írhatja meg. Ahelyett, hogy elhinné: az illetékes párt-, állami szervek, tömegszervezetek vezető testületeiben az adott kérdéssel foglalkozók értenek úgy hozzá, mint ő. Nem is beszélve róla, hogy ezek a szervek, ha üléseiken napirendre tűznek egy témát, előzőleg heteken-hónapokon át, szakemberek széles körének bevonásával, készítik elő a tanácskozást. Higgyük hát el, hogy az ilyen vitákról készült jegyzőkönyvek a megírásra érdemes ügyek-dolgok sokkal szélesebb körét ölelik föl, mélyebb elemzést adnak, mint a magányosan talpaló, bármily hozzáértő újságíró, aki nem attól személyiség, hogy magányosan talpal. Ettől legföljebb sajnálatra méltó. Személyiség akkor lesz, ha erőfeszítése együtt hat valamely ügy vele együtt hivatott harcosainak erőfeszítéseivel. Neve, munkássága így válik ismertté, megbecsültté. Nem attól függ hát a személyiség, hogy egy írásműben az „én” az alany, és egyes szám első személyben íródik az állítmány. Ha valaki azt írja: „Én azt hiszem, kétszer kettő az négy”, ez bizony lapos közhely. De ha a társadalom valamilyen izgalmas, új jelenségét boncolgatja, észre sem venni, hogy az alany meg az állítmány miféle, egyszerűen azért, mert az olvasó tudja, érzi, őróla van szó, őérte íródott az írásmű. Ha az eddigiek jobbadán a publicisztikai vagy elemző műfajokra voltak érthetők, külön kell szólni a riportról és az interjúról, nem mintha azonosak volnának ezek a műfajok, de egy valamiben feltétlenül hasonlók: az újságírói személyiségnek és szerénységnek nagy próbatételei. Természetesen a világért sem akarom lebecsülni a riporter meg az interjúkészítő olykor mindent eldöntő szerepét. Olykor. De mégiscsak a téma, illetőleg az interjúalany kedvéért készül a riport vagy a beszélgetés. (Bár ezt nem mindenki fogja föl így.) Elképzelhető-e, hogy egy labdarúgó-rajongó azzal veszi kézbe a heti programot: „Ne nézzük csak, melyik mérkőzést vezeti az Emsberger vagy a Bircsák. Ahá, megvan! Akkor erre megyek ki”? Ugye, ilyen szurkoló